A XVII. század végén alapított első holland csokoládémanufaktúrák még emberi és állati munkaerővel dolgoztak. Így aztán a termelés elég csekély volt, s a XVIII. század végéig csak a pénzvilág gazdag családjainak finom porceláncsészéiben illatozott a csokoládé.

Akkoriban még úgy készítették el ezt az édes italt, hogy egy kis, fűszerekkel aromásított, őrölt kakaóbabból álló tömböt lereszeltek és felhevítették. Ez a keverék kihűlés után megszilárdult, és forró tejben vagy vízben apró darabkákat olvasztottak fel belőle. Ezt a csokoládékrémet gyakran még vaníliával, fahéjjal vagy szürke ámbrával ízesítették, s a chocolatiére még mézet vagy nyers cukrot is kevert hozzá, hogy a keserű ízt megédesítse.

Lassanként általános szokás lett, hogy a vendégeknek egy csésze csokoládét kínáljanak. Az egyik Amszterdam közelében lévő malomban 1778-ban kezdtek kakaóbab-őrléssel foglalkozni. Korábban itt csak mustármagot őröltek. Ötven esztendővel később a viszonylag kis számú – mintegy harminc – csokoládégyár már egy egész hadseregnyi szélmalommal dolgozott a „tengertől visszahódított földeken”. 1815-ben egy amszterdami illetőségű bizonyos Coenraad Van Houten úr vette meg az egyik malmot.

A csokoládégyárosok évek óta sikertelenül kísérleteztek vele, hogy a kakaó különféle alkotóelemeit – különös tekintettel a zsírtartalmúakra – szétválasszák egymástól. És lássatok csodát: 1825-ben Van Houten kidolgozott egy forradalmi eljárást, amelynek eredményeként nem csak a nehezen emulgeálható és nehezen emészthető, sűrű masszát lehetett előállítani, hanem egy könnyű, finom port is, amely forró tejben gyorsan feloldódott.

Erre a célra hidraulikus prést fejlesztett ki, amelynek segítségével a kakaóvaj nagy részét ki tudta sajtolni. Ezután már csak a „kakaósütemény” maradt, a „prés-sütemény”, amelyet végül porítani kellett. 1828-ban végre feltalálták a kakaóport. Nem sokkal később Van Houten egy másik eljárást is kidolgozott, a dutching-ot, amellyel a por még könnyebben oldhatóvá vált. Hamarosan ott sorakozhattak a „cukrozatlan Van Houten kakaó” feliratú sárga dobozok a konyhák polcain. Beköszöntött az „instant reggelik” korszaka. Ezután már csak cukrot, banánlisztet vagy malátát kellett a kakaóhoz keverni, s készen volt a „Banania” vagy az „Ovomaltin”, ez a két frissítő és erősítő italpor.

Van Houten találmányát több más újítás követte. Ettől kezdve egy új, izgalmas alapanyag állt a csokoládékészítők rendelkezésére: a kakaóvaj. A szájmelegben olvadó kakaóvaj korábban ismeretlen krémszerűséget és formálhatóságot kölcsönzött a kakaómasszának (ezenkívül a fehér csokoládé alapanyagául szolgált). Ettől kezdve tábla-, figura-, vagy pasztillaformába lehetett önteni (ezt a hagyományt folytatja a Droste cég), sőt akár betűformát is lehetett készíteni belőle... Így tudott aztán Bensdorp 1840-ben Amszterdamban megalapított csokoládégyárában külön-külön csomagolt táblás csokoládét előállítani.

Ebben az időben a világ kakaótermelésének nagy részét Hollandia, Van Houten találmányának birtokosa importálta. A csokoládékészítéssel részben felhagytak, s inkább a kakaópor előállítására koncentráltak. A XIX. század négy jelentős csokoládéüzeme – Van Houten, Bensdorp, De Zaan, és Gerkens – mind a mai napig működik, s egész Európát ellátja azzal az enyhén keserű kakaóval, amellyel az olaszok a Tiramisu-jukat és a Cappuccino-jukat hintik meg, a bécsiek fölséges krémes italukat készítik, a franciák pedig trüffeljüket vonják be.

Hollandia demokratikus ország, ezt az az ősrégi ceremónia is bizonyítja, amelyre karácsonykor – ez egyben a királynő születésnapja is – a királyi palotában kerül sor. A briósokkal, finom süteményekkel és egyéb édességekkel roskadásig megrakott asztal mögött maga Őfelsége, a királynő ül, s jó háziasszonyhoz illően forró kakaóval kínálja az udvar népét, akiket ez alkalomból vendégül lát. Hollandiában a csábítóan gőzölgő ital fogyasztása éppannyira általános szokás, mint a tulipánhagymák termesztése.

(Forrás: KomKomChoc)