A minimum 5 százalék marhavért tartalmazó édességet népegészségügyi megfontolásból dobták piacra: a majdnem minden negyedik embert (és ezen belül még ennél is több gyereket) érintő vérszegénységet akarták vele kezelni. Népszerűsége azonban felülmúlt minden előzetes várakozást.

Véres hurka vagy amit akartok 

A vérevés elfogadottsága éles határvonalat húz a kultúrák közé. Nálunk, a sült vér és a véres hurka hazájában, nem tűnik olyan borzasztónak, hogy gyerekek habzsolják a vért, nyugaton azonban ez kifejezetten gyomorforgató gondolat. Néhány éve a Travel Channel bemutatott egy sorozatot, amelynek alapfelállása nem volt igazán komplexnek nevezhető. A műsorvezető beutazta a világot, és mindenhol az (amerikai szemmel nézve) legundorítóbb fogásokat kóstolta meg.

Ez általában a magyar nézőknél is működött (amikor valami egzotikus helyen majomagyat vagy kígyószemet evett), de aztán az egyik epizódban emberünk Magyarországra látogatott. Elvitték egy disznóvágásra, ahol megkóstoltatták vele a friss véres hurkát. Ő ujjai közé tartotta a teljesen átlagos hurkát, és többször is megkérdezte, hogy ez akkor most tényleg vérből van-e. Ezután egy falatot evett belőle, majd letette, és udvariasan megköszönte, de hirtelen jóllakott. Az másodlagos, hogy ez a hezitálás csak megjátszott volt, vagy tényleges undorból fakadt, a lényeg, hogy a közönség körében nyilvánvalóan a vér fogyasztásával szembeni averziót volt hivatott előhívni.

Ebből az a tanulság, hogy a táplálékelutasítás sok esetben tisztán kulturális hatásra alakul ki, és mi is eszünk egy csomó olyan dolgot, amit mások találnak undorítónak. Azért előfordul nyugaton is vérből készült étel, például az angol fekete puding.

Vérpor, vérital, vérsnack

Visszatérve az orosz véres édességhez, a Hematogen a szovjet időkben évtizedeken keresztül gyakorlatilag minden gyógyszertárban beszerezhető volt recept nélkül. Még ma is kapható a posztszovjet országokban, bár már sokkal ritkább, mint annak idején. Nyilván az Amazonon is kapni. Az édesség előképei jóval megelőzték a Szovjetunió születését, és azt a szemléletet tükrözték, hogy a haszonállatokat szőröstül-bőröstül fel kell dolgozni, nem mehet veszendőbe semmi. Ráadásul a vér kifejezetten tápanyagdús szövet, tele van vassal, cukorral, nyomelemekkel.

A 19. században, ahogy az orvosok kezdték megérteni, hogy a táplálkozás milyen alapvető mértékben meghatározza az egészségi állapotot, és a lakosság (főként a szegényebb része) milyen hiányokat szenved bizonyos tápanyagokból, úgy vált szinte rögeszmévé a „feljavított” élelmiszerek gyártása. Ma úgy mondanánk, étrend-kiegészítőket terveztek, amelyek ráadásul tartósak, könnyen szállíthatók, és nem romlanak meg olyan gyorsan. Próbálkoztak mindennel a tejtől az élesztőig, így került az érdeklődésük fókuszpontjába a vér.

A natúr vér nagyon gyorsan megromlik, így gyakorlatilag használhatatlan. Jelentős élelmiszer-technológiai bravúrnak számított, hogy sikerült kidolgozni a szárításának, tartós porrá alakításának módszerét. A Hematogen őse nem is orosz, hanem az 1800-as évek végén Svájcban találták fel. De a Hematogen szelet korántsem az egyetlen vértartalmú étrend-kiegészítő édesség volt. Ott volt a szárított és por állagban forgalmazott vérből készült és édesgyökérrel ízesített Hematopan vagy a Hemosan, egy ital, amely vérfehérjét, lecitint és kalcium-glicerofoszfátot tartalmazott.

A teljes cikk: A szovjet gyerekek imádták a vérből készült édességet

(Cssokoládé Világ)